A katolikus egyház az áldott állapotban lévő Mária Erzsébetnél tett látogatásáról emlékezik meg ezen a napon. Boldogasszony a várandós asszonyok, a szegények, a betegek, elesettek védőszentje. Szokás volt ezen a napon búcsút tartani. Csakúgy mint Péter-Pál napja, ez is az aratás kezdőnapja. A „sarlós” elnevezés is az aratás hajdanvolt módjára utal. A sarlóval való aratás kifejezetten asszonyi feladatnak számított, míg a kaszával csak a férfiak dolgoztak. A marokszedés is az asszony feladata volt, a kévék bekötését és összehordását a férfiak végezték. Így valósult meg a közös munka öröme.
A gabona, amiből a kenyér készül rendkívül fontos szerepet töltött be a közösség életében. A bő termés, a sikeres aratás biztosította, hogy lesz elegendő élelem télre. Az aratásnak külön rituáléja volt, a munkát fohászkodással, imádsággal kezdték, a férfiak megemelték a kalapjukat. Az aratóeszközöket a pap megszentelte. Az első learatott kévéből vett búzaszálakat a jószágnak adták, hogy a betegség elkerülje őket.
Az aratás befejezésekor egy kis darabon meghagyták a gabonát (talpon hagyták), azt mondták a szegényeknek meg a madaraknak. Az utolsó kévéből készítették az aratókoszorút, amit legtöbb helyen karácsonyig is megőriztek. A legszebb kalászokból fonták, mezei virágokkal, szalagokkal díszítették. A nagy uradalmakban az aratás befejeztével aratóbált rendeztek, a földesúr megvendégelte a munkásokat.