és ezzel ő lett az első siketvak, aki főiskolai bölcsészdiplomát szerzett. Az élet vagy kaland, vagy semmi – mondta Helen Keller, és ő aztán pontosan tudta, miről beszél. Ahelyett, hogy siketen és vakon elmerült volna az önsajnálatban, nemhogy visszavonult, de egyre nagyobb kihívásokat keresett. Fantasztikus karriert futott be, életét pedig a lehető legsikeresebbé alakította. Helen Adams Keller 1880. június 27-én született Alabamában, tökéletesen egészségesen. Másfél éves korában azonban súlyos betegség támadta meg. Akkoriban még nem voltak képesek diagnosztizálni a kórt, amit ma skarlátnak vagy agyhártyagyulladásnak feltételeznek, sőt gyógyítani sem lehetett. Az „agylázban” szenvedő kislány teljes mértékben elvesztette a hallását és a látását is, és ettől kezdve megváltozott az élete, hiszen a világ befogadásában egyedül a szaglására és a tapintásra hagyatkozhatott. Ha beszélt is, nem hallhatta, jól mondja-e a szavakat, sem azt, mit válaszolnak neki. Egyetlen emberrel volt képes kommunikálni, a család szakácsnőjének hatéves lányával. A két kislány hatvan jelből álló saját jelnyelvet dolgozott ki, így tudtak érintkezni egymással. Édesanyja addig nem adta fel, amíg meg nem találta a megoldást a lánya problémájára. Helen édesanyja ilyen reményekkel kereste fel dr. J. Julian Chisolm baltimore-i specialistát, aki a siket gyerekekkel foglalkozó Alexander Graham Bell-lel kapcsolta össze. Bell volt az, aki Kelleréket a Vakok Perkins Intézetébe ajánlotta. Helennek nem kellett ott laknia, az iskola 20 éves öregdiákja, az erősen látássérült (de nem teljesen vak) Anne Sullivan ment házhoz hozzájuk tanítónak. Akkor még senki nem gondolta, hogy ezzel egy 49 éven át tartó barátság veszi kezdetét. Ettől kezdve Helen gőzerővel tanulni kezdett, és nagyon jól haladt. Tízéves korában elmesélték neki a norvég Ragnhild Kata történetét. Ő volt az első norvég gyerek, aki siketvakként (ráadásul szaglását és ízérzékelését is elvesztve) képes volt beszélni, és megfelelő iskolai oktatást kapott. Megtanulta megérteni, mit mondanak neki mások azáltal, hogy kezét gyengéden azok szájára és arcára helyezte, miközben beszéltek (ezt hívják Tadoma-módszernek). Az írás, illetve a Braille-írás elolvasása a betűk ismerete után már nem volt olyan bonyolult. Helen elképesztő inspirációt merítve sorstársának történetéből, szintén a Tadoma-módszerrel tanulta meg érteni, amit mások mondtak neki, és a beszédet, a hangok formálását is addig gyakorolta (a beszélők, illetve a saját torkára tett kézzel), míg érthetővé nem vált minden szava. A Braille-írás segítségével tankönyvenként haladhatott előre, és egy idő után képes volt idegen nyelveket is megtanulni: Helen Keller végül felnőttkorára francia, német, görög és latin műveket is olvasott. Helen sosem állt meg, folyamatosan fejlődött tovább. Megtanult gépelni, hogy képes legyen rögzíteni a gondolatait, kézből kézbe jelelni, azaz a siketnémák jelbeszédét tapintás útján értelmezni. Így arra is képes volt, hogy elvégezze a Radcliffe Egyetemet, és ezzel ő lett a világon az első siketvak, aki bölcsészdiplomát szerzett. Tanulmányai végéhez érve a segítő munkát választotta hivatásául. Pontosan tudta, milyen nehézségekkel néznek szembe a sérült gyerekek és felnőttek, így a világot járva öntött beléjük lelket motivációs beszédeivel, saját példájával, újságcikkeivel, könyveivel. Harcolt a békéért, a nők egyenjogúságáért, érdekelték a világ történései, és értette is azokat. Egész életében a legkülönbözőbb eszközökkel harcolt a kiszolgáltatottak jogaiért, a vakok, siketek megsegítéséért. Helen Keller olyan ember volt, akit nem szabad elfelednünk. Szerencsére 12 könyvet és számos újságcikket hagyott ránk, amiket olvasva közelebb kerülhetünk egy ragyogó elme, egy újító típusú asszony és egy siketvak ember életéhez, örömeihez, nehézségeihez, sikereihez, küzdelmeihez.
A Csöndes, sötét világom című könyve a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ és Könyvtár állományában is megtalálható.