Schenback úr fiút szeretett volna, akiből majd orvos lesz, ezért Rózácskát fiúruhában járatta, rövidre vágatta a haját, hogy majd az egyetemen sikeresen tudja a kamaszfiút alakítani. Rózácska öt éves volt amikor apja meghalt. A kétszeresen is özvegy anya egyedül vitte tovább a patikát, de hamarosan eladósodtak, és kénytelen volt eladni. Róza 16 éves volt, amikor az anyja Pestre küldte a család egyik barátjához háztartásvezetés és hímzést tanulni. A lány ekkor jutott el életében először színházba. A színházi világ azonnal elvarázsolta és eldöntötte, hogy színésznő lesz. Egy napon levél érkezett a színháztól, amelyben értesítették az anyját, hogy ha a gyermek még mindig színész szeretne lenni, most van rá lehetőség, amennyiben a szülői beleegyezést megkapják. Schenbach Róza kisasszony színészi karrierje ezzel hivatalosan is elkezdődött. Visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy a pénzzel sohasem tudott bánni. Ruháit ő maga vásárolta, sokszor túlköltekezett és hitelbe vásárolt, a gázsija rendszeresen az üzletekbe vándorolt. Híres volt arról, hogy egy előadás alatt többször is átöltözik. A nevét Széppatakira változtatta. Férjhez ment Déry István kollégájához, akit soha nem szeretett. Déry indulatos és durva ember volt, aki mindenbe beleszólt, ő vette fel felesége fizetését a férj jogán, és időnként egy egy pofont is lekevert ugyancsak a férj jogán. Nemcsoda, hogy amikor a magyar színházként működő Rondellát lebontották Pesten, és a színtársulat vándorolni kényszerült, akkor Róza asszony a társulattal ment. Az ország ismeri, szereti a pályája csúcsán van. Aztán 1838. március 13-án jött a nagy dunai árvíz. Déryné emeleti lakásában várja, hogy majd valaki megmenti. Látta a nagy dunai hajóst, Wesselényi Miklóst, amint a Rókus kórház ablakain át menti meg a betegeket. Végül átfagyva, őt is megmentik, de értékei mellett elveszítette a legnagyobbat, a hangját. Hónapok múlva, amikor újra fellépett, már kritizálták, és hiába kezdte el újból a vándoréletet a hanyatlását már nem lehetett megállítani. Végül belátta, hogy jobb ha visszavonul a színészettől. 54 éves volt ekkor. Férjével összebékült, milyen jó, hogy soha nem váltak el, és elfeledve a múltat, öregségükben megtalálták a békességet. Mivel takarékoskodni soha nem tudott, a meglévő értékeit pedig elvitte az árvíz, így egy garas nélkül maradt. Ezért csirkét nevelt, kacsákat, pulykákat tömött. Nyugodt és csendes életet éltek 14 éven át. Majd eltemette a férjét 1862-ben, és nem volt miből fenntartani az uradalmi házat Diósgyőrben. Ezért Miskolcra költözött a húgához, és gyakorlatilag kegyelemkenyéren élt haláláig. Egy újságíró megdöbbenve az életkörülményein, végül kijárta, hogy a Nemzeti Színház évi 120 forint segélyt utaljon ki számára. Déryné hálája jeléül elkezdte megírni az emlékezéseit. Három éven keresztül írt, mintegy harcolt az idővel, az elmúlással. Néhány nappal az emlékezései írásának befejezése után, 1872. szeptember 29-én csendesen elaludt, és nem ébredt fel többé. Miskolcon a szegények temetőjében, a Szent Anna sírkertben talált végső nyugalomra. Egy korszak zárult le vele.