Dédapja, Latabár Endre Magyarország egyik legismertebb színésze, színészpedagógusa és színigazgatója volt. Az ifjú Kálmán 1921-ben végzett Rákosi Szidi színésziskolájában, 1923-ban szerződtette táncos-komikusként a Fővárosi Operettszínház. 1928-1931 között Árpád öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal. 1933 áprilisában a Fővárosi Operettszínház Bolondóra című „burleszkoperettjében” először volt látható a színpadon együtt id. Latabár Árpád és két fia. Első nagyobb sikereit külföldön aratta: öccsével, ifj. Latabár Árpáddal zenés artistaszámokkal szórakoztatták a közönséget Bécsben és Berlinben. 1937-ben ismerte meg későbbi feleségét, akire egy előadás közben figyelt fel. A 35 éves Latyinak, a tapsrendnél azonnal megakadt a szeme az első sorban ülő Walter Katalinon. Aznap este a családdal vacsorázott, és reggel elbúcsúzott tőlük és hazaindult, de félúton visszafordult és megkérte Kató kezét. megígérve a lány apjának, hogy minden pengő keresete után 99 fillér a lányt illeti. Az esküvőt a Bazilikában tartották, a házasságból két gyermekük született. 1944 tavaszától, a német megszállást követően a budapesti színházak tovább működhettek, a színigazgatókat a „nem kívánatos elemek”, azaz a zsidó származású társulattagok eltávolítására kötelezték. Annak ellenére, hogy zsidó származású édesanyja már évekkel korábban kikeresztelkedett, és ő maga is rendelkezett mentesítő tanúsítványokkal, mennie kellett. A már akkor cukorbeteg színész szerencsésen élte túl a vészkorszakot, de rengeteg sorstársához hasonlóan neki is bujdosnia kellett. Inzulinhoz is csak Rátonyi Róberten keresztül jutott, aki számos veszélyt vállalva szerezte be és vitte az életmentő gyógyszert kollégájának és barátjának. Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönöz és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus „ügyetlensége”. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpadra: „Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt” – mondta, és kiengedte a lufi tartalmát. A poén ült, de a közönség ezúttal nem a nevetéstől könnyezett. Minden szerepére úgy készült, mintha első – és egyben utolsó – alkalommal lépne a közönség elé. Szerette az embereket, és ha komédiázásán felszabadultan nevetnek. Képes volt a legközvetlenebb kapcsolatot megteremteni a nézők millióival. Művészi munkáját 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanebben az évben lett érdemes művész, a kiváló művészi címet 1953-ban kapta. Súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, 1970. január 11-én hunyt el Budapesten.