Alapító főszerkesztője Payer István, 1984-től Monostori Imre, 2010-től pedig Jász Attila vette át a folyóirat irányítását. Az antológia 1979-től évente megjelenő folyóirat, a megyei könyvtár keretei között működik, de az idei évben Oroszlányban is igen jelentős kulturális missziót teljesít majd.
Terveink szerint - kapcsolódva az eredeti célhoz - a lap a kortárs irodalmi élet bemutatásán túl, a társművészetek, illetve a szélesebb társadalmi tematikák számára is jelentős fórumul szolgál tíz alkalommal. Néhány meghívni kívánt előadó: januárban az Új forrás összművészeti estek első alkalmán zenés beszélgetésre került sor Szász Veronika Sárával, VENI-vel, két új lemeze kapcsán, amelyeket az év legjobb lemezei közé választottak.
Az év további részében várható még, Gauder Áron a Kojot négy lelke című Oscar-díjra jelölt animációs film rendezője. Szintén filmes téma köré épül a Dettre Gábor filmrendezővel megvalósuló est. A szűken vett irodalmat Ladik Katalin, Uri Asaf és Zalán Tibor képviselik. Keresztes Zoltán pszichiáter-fotós vetített előadást tart majd és mindezeken túl pedig több alkalommal is zenés beszélgetésekre-koncertekre is sor kerül Said Tichitivel, marokkói világ- és jazz zenésszel, Tóth Viktor szaxofonossal. Az év végén pedig koncert és beszélgetés Dukay Barnabás zeneszerzővel.
Mindezeken túl pedig szemlézhetünk a folyóirat aktuálisan megjelenő számaiból itt és a 2840 újság oldalain is.

Az ÚJ FORRÁS 2025 évi első lapszámából ezúttal a tatabányai Süveg Szilvia írását osztjuk meg olvasóinkkal.

„ÖNNEK ÚJ, SZÖVEGES ÜZENETE ÉRKEZETT!”

Egyik tavasszal rám írt a húgom messengeren, hogy jön a gyerekkel a szüleinkhez. Alighanem valamilyen családi esemény lehetett, húsvét vagy születésnap. Nem változott semmit a stílusa, írásban is ugyanazt hozta, amit élőben szokott. Válaszoltam azért neki. Mi több, felajánlottam, hogy nézzen be hozzám, vagy ha akarja visszaviszem őt meg a gyereket autóval a városba, hogy ne kelljen este vonatoznia. Azt válaszolta, egyik sem. Így röviden. Végül is minek szaporítani a szót, bő levet ereszteni annak, amit röviden is el lehet intézni. Valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy egy szívességet és egy meghívást utasít vissza, de ez nem az ő hibája. Nem volt honnan megtanulnia. Úgy tűnt, viccesnek találja a rövid választ, mert egy nevető szmájlit is nyomott utána. Nem tudom, mire gondolhatott, arra, hogy jelezze, neki most jó kedve van, vagy szerinte frappánsan és humorosan írt. Elgondolkodtam kicsit a családi kommunikáció rejtjelein, valamint a testvéri viszony eredendő buktatóin. Kis korunkban, úgy emlékszem csodált engem, de én, családi minta alapján, nem kezeltem túl jól ezt a viszonyt. Bár nagy volt köztünk a korkülönbség, azért én is csak egy gyerek voltam. Mindenesetre, hogy ne higgye rólam, hogy udvariatlan vagyok, és reakció nélkül hagyom, válaszoltam neki. Azt írtam, hogy ugyan tudja rég, de azért még egyszer elmondom, hogy nem tartom a kapcsolatot a szüleinkkel. Erre nem reagált. Nem emlékszem már, mekkora szünet után jött a válasz, hogy szeretettel meghív hozzájuk. Különösnek találtam a szeretettel szó használatát. És bár ennél gyanakvóbb vagyok, egy pillanatra azt gondoltam, tényleg, miért ne hívhatna meg szeretettel? Talán átgondolta a múltkorit, és mégis megtartaná a velem való kapcsolatot. Úgy tűnt, mindketten örültünk, mert én igent mondtam, ő pedig lájkolt. De valamivel később be kellett látnom, hogy tévedtünk. Én biztosan. Ezt persze akkor még nem tudtam. Amikor elindultam hozzá, egy cukrászdába is beugrottam, hogy ne üres kézzel menjek. Közben nem vettem észre, hogy rám írt, és azt kérdezte, mikor érek ide, mert nem aludt délelőtt a gyerek, és most nyűgös. Amikor megérkeztem, nem jött ki hozzám az előszobába. A férje nyitott ajtót, és ő köszönte meg a süteményt is. Mindig azt mondom, a férje, pedig csak együtt élnek. Bent a szobában édesen gügyögött a kicsi, és barátságosan közelített felém. Megható volt a kedvessége. Azonban sokat nem nézegethettem a gyereket, mert a húgom váratlanul azt mondta, most nekik menniük kell, levegőre kell vinni a babát, hátha attól elalszik. Szótlanul vigyorogtam, mint egy kerek fejű szmájli. Viccel, gondoltam, hiszen csak most jöttem. De nem viccelt. Összepakolta a gyereket, és elment. A férjével néztük egymást, meg a szőnyeg mintázatát egy darabig, aztán én szólaltam meg előbb. Azt hiszem, ideje mennem. Köszönöm a meghívást. Nem marasztalt. Hazajöttem. Néhány héttel vagy hónappal később, megint rám írt a húgom messengeren, hogy jönnek a gyerekkel a szüleinkhez, és ha összefutnánk a Csónakázó-tó partján, örülne neki. Megadta az időpontokat, hogy melyik napon, mikor lesz ott. Igazán nem fukarkodott, két alkalmat is megjelölt. Én azonban elgondolkodtam, hogy minek is örülne ő. Nem tudtam, mit írhatnék. A mi kommunikációs rendszerünk csak nagyon kis mértékben terhelhető. Végül az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy a jelzett időpontok közül nekem sajnos egyik sem megfelelő. Rendben, írta a húgom. Erre nem tudtam reagálni. Mit is mondhattam volna? A nem felelet is felelet, gondoltam, miközben megválaszolatlanul hagytam az üzenetét.
/Süveg Szilvia író. Tatán született jelenleg Tatabányán él./

Katt a versklipre: https://www.youtube.com/watch?v=M6FOPIHwH0E